A mítoszok, történetek és legendák nemzedékről nemzedékre terjednek. Sok sok legenda közül ez egy gyerekeknek szóló legenda a mate teáról. 🙂

Sok éve már, hogy ASÍ a hold, érdeklődéssel és óhajjal telve szemlélte a sötét égről a hatalmas erdőt, amivel TUPA, az indián isten befedte a vidéket. ASÍ tiszta szeme körbejárta a bársonyos füveket, a lágy hegyoldalakat, a magas fákat (ahogy meghosszabbítják árnyékukat a fénylő éjszakában), a szikrázó folyókat és mindannyiszor egyre égőbb vággyal szeretett leereszkedni az erdőig.

ASÍ megkereste ARAI-t, az alkony rózsaszín felhőjét és mondta neki:

– Szeretnél lejönni velem a földre?

ARAI (az istennő jó barátja) megdöbbent ASÍ különös kérésén, de amaz folytatta:

– Gyere velem ARAI. Holnap elhagyjuk a kék eget és lemegyünk az erdőbe a magas fák közé.
– De mindenki tudni fogja, hogy mit csinálunk, hisz az éj közeledtével észreveszik a távollétedet.

ASÍ mosolygott, miközben szemei ködösen ragyogtak.

– Csak a felhőtestvéreid tudnák. Megkérem majd őket, hogy jöjjenek és szorosan fedjék be az egész eget, így senki nem fog tudni a kirándulásunkról.

ASÍ szavai meggyőzték a rózsaszín felhőt és következő nap alkonytájt a két barátnő elment a kihalt erdőbe, miközben sűrű fekete felhők fenyegették viharral a tájat.

ASÍ rajongva csodálta a fákat, melyek csak úgy ontották gyümölcsös illatukat, suttogó ágak mozogtak a szélben, a levelek szinte kifehéredtek, ahogy közeledett. ASÍ érezte meztelen lábai alatt a nedves, lágy füvet és látta arcát tükröződni a mély folyók vizében. ASÍ és ARAI boldogok voltak, ahogy az erdőn keresztül futottak, de földi testük egyszer csak elfáradt.

Mentek-mentek a sötét éjszakában, míg a távolban egy erdei tisztáson megláttak egy düledező kunyhót és elindultak felé, hogy pihenőre leljenek. Ahogy mentek, éles hallásuknak köszönhetően meghallották, hogy egy apró ágacska eltörik. ASÍ a hang irányába fordította sugárzó arcát és fénye egy jaguárt világított meg, aki épp rájuk akarta vetni magát. A hold hirtelen fénye azonban elvakította. A két fiatal istenségnek nem volt már ideje visszanyerni égi alakjukat, így gyorsan elugrottak, hogy a jaguár elhibázza az ütközést. Aztán meglátták, ahogy egy idősebb ember nagy vadász ösztönnel és tapasztalattal a segítségükre sietett és megküzdött a jaguárral. Az ember el tudta kerülni a jaguár karmait és közben többször beledöfte kését, de mégsem tűnt úgy, hogy fölényben lenne az állattal szemben. Egy kíméletlen bátorsággal utolsó csapást mért a jaguárra, a kés pengéje villant egyet a levegőben és nagy erővel csapódott a jaguár nyakán. Az öreg indián szinte megfiatalodott a küzdelem utolsó pillanataiban, mintha fiatalságának minden ereje visszatért volna hatalmas karjaiba. A halott jaguárt vállára vette, melynek lógó karjai mély nyomot hagytak a testén. Majd lihegő lélegzetekkel szemei a két lányt kereste.

– Most már nincs mitől félnetek. – mondta nekik. – Kérlek titeket szép lányok, fogadjátok el vendégszeretetemet a kunyhómban.

ASÍ és kísérője elfogadták a szíves invitálást és közben dicsérték bátorságát, ügyességét az öreg indiánnak, amit a harcban mutatott. Követték és beléptek a kunyhóba.

– Foglaljatok helyet ezen a gyékényen, amíg szólok az asszonynak és a lányomnak, hogy jöjjenek és szolgáljanak ki benneteket. – mondta az öreg.

Azzal elment, miközben a két fiatal ámult és bámult és szóhoz sem jutottak. Körülöttük minden rozoga volt és nyomorult, mégis olyan figyelemmel beszélt hozzájuk az öreg, ahogy csak egy életvidám ember tud azon az elhagyatott helyen. A csodálat áradt szét a kunyhóban, amikor a két nő, akik az öreg indiánnal éltek, tele kedvességgel beléptek a szobába.

– Azért jöttünk, hogy felajánljuk szerény hajlékunkat. – mondta az öreg indián felesége.

ASÍ és ARAI ledöbbentek az öreg indián lányának szépségén, nemes egyszerűségén és szerénységén.

– Ne fáradjatok miattunk – mondta végül ASÍ, magához térve az ámulatból. – Megelégszünk bármivel, amit adni tudtok, az erdőt jártuk alkonyattól, elfáradtunk, és éhesek vagyunk.

Ekkor a fiatal lány elsietett, hogy hozzon néhány kukorica lepényt, ami a tűzhelyen volt puhán és melegen tartva. A két istennő észrevette, hogy a lepény az utolsó, ami a kunyhóban volt. A háziak elkészítették a földi testbe bújt égi istennők szobáját, miközben ASÍ elmerengett a látottakon. Annyira természetes volt, ahogy ez a három ember együttélt távol más emberektől, kitéve ragadozó vadállatok veszélyeinek, hogy nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mindebben van valami varázslat.

Nem bírt tovább kíváncsiságával, végül hogy szavai ne tükrözzék mérhetetlen érdeklődését, csak úgy mintha bárki más tenné, megkérdezte:

– Van más kunyhó is a közelben?
– Nincs – válaszolt az öreg indián -, teljesen elszigetelten élünk a többi embertől. Nincs egyetlen kunyhó sem a közelben.
– És nem féltek ebben az elszigeteltségben? – kíváncsiskodott újból ASÍ.

Az öreg érezte, mit szeretne megtudni a Hold, de így válaszolt:

– Nem, nem, egyáltalán. Saját akaratunkból élünk itt.

Majd felállt és nem nélkülözve a gesztusokat, mondta:

– Nem szeretném kimeríteni azokat, akik meghúzódnak hajlékunk alatt, mert TUPA bosszúsan figyeli azt, aki nem olyan vendégszerető, mint ő. Ezért magatokra hagyunk, hogy pihenni tudjatok az est hátralévő részében. Holnap, ha van kedvetek, körbejárjuk az erdőt és elkísérlek titeket az erdő határáig, ahol már nem létezik semmilyen veszély. – azzal elindult a felesége és szépséges lánya után.

Mikor ASÍ újból egyedül volt ARAI-val, holdfényét a tanyára irányította, mert mikor találkoztak az indiánnal az erdőben, emberi testbe bujtatta magát, hogy ő maga ne látszódjon.

– Mit csináljunk most ASÍ? – kérdezte ARAI. Hazamenjünk és hagyjuk, hogy ezek az emberek azt higgyék, hogy találkozásunk csak álom volt?

ASÍ megrázta fejét.

– Nem, nem ARAI. Nagyon szeretném tudni, mi motiválja őket, hogy visszavonultan, elszigeteltségben éljenek és elzárják a világ szeme elől ezt a gyönyörű fiatal lányt. És ha nem sikerül elérni, hogy elmondják nekünk, a mi képzelőerőnk nem lesz elegendő, hogy kitaláljuk. Várjunk reggelig.

ARAI nem értette ASÍ kíváncsiságát, de a barátnője volt a sápadt istennőnek és elfogadta az óhaját, habár nem örült, hogy a romos kunyhóban maradnak éjszakára.
Elérkezett a másnap és ASÍ közölte az öreggel, hogy ideje indulniuk.

– Reméljük – mondta -, mivel eddig is oly kedves figyelemmel viseltettetek irántuk, elkísértek minket, ahogy ígértétek, az erdő határáig.

De nem volt szükséges, hogy az istennő emlékeztesse őt ígéretére, mert vendégszerető, igaz ember volt és azonnal készült, hogy induljanak. A két égi kalandor elbúcsúzott az indián asszonyától és lányától, s az öreg kíséretében nekivágtak az útnak.

Alighogy elhagyták a tisztást, ahol a kunyhó állt, ASÍ újból gyanútlan kérdéssel próbálkozott, hogy megtudja azt, amit annyira tudni szeretett volna. Az öreg indián elhatározta, hogy eleget tesz a kíváncsiskodásuknak:

– Szép leányok, tudom, hogy azt szeretnétek tudni, miért élek mindentől távol az asszonyommal és a lányommal, de nem kell semmi különösebb okot keresni benne.

ASÍ megörült az öreg szavai hallatán és egy pillanatra félelem fogta el, hogy nem lesz folytatása, mikor az indián a történetében szünetet tartott. Ekkor ARAI, az alkony rózsaszín felhője, látva ASÍ kétségbeesését, tovább kérdezősködött:

– Régóta éltek az erdőben?
– Igen, elég régen és nem panaszkodhatom erre a magányra, mert nyugalmat adott nekem, ami hiányzott, amikor még a törzsben éltem.

Az öreg indián bízott a két leányban és elmesélte okát, amiért visszavonultan él egy igénytelen kunyhóban.
Amikor fiatal volt együtt élt a törzsével, egy törzzsel, mely – mint oly sok más – a nagy folyók mentén élt, vadászatnak és harcnak szentelve életét. Ott ismerte meg asszonyát és határtalan volt boldogsága, mikor egy nap megszületett a leánya, egy tündér, aki tele volt szépséggel, ami csak fokozta apja boldogságát. De az öröm egy nap aggodalommá vált, ahogy a kislányból nagylány lett. A hajadon annyira ártatlan volt és annyira hiányzott belőle a romlottság, hogy az apja elkezdett félni attól a naptól, amikor a leány elveszti ezen értékes tulajdonságait. Lassan-lassan az aggodalom, a nyughatatlanság és a félelem elhatalmasodott az indián elméjén, mígnem elhatározta hogy elhagyja a közösséget, amiben addig éltek, hogy elszigetelten éljenek valahol és megőrizze lánya erényeit, melyekkel TUPA, az indián istenség ékesítette fel.

– Magam mögött hagytam mindent, amire nincs szükségem az élethez az erdőben – mondta az öreg – és senkinek nem szóltam hova mentem; elszöktem, mint egy üldözött vad a magányosságig. Azóta élek ott. Csak a lányom iránti szeretet vezetett, hogy elkövessem ezt a bolond tettet. De boldog vagyok és nyugodtan élek.

Hallgatták az öreget és egyikőjük sem tudta mit feleljen neki. Ekkor ASÍ észrevette, hogy az erdő határához értek. Megkérte az öreget, hogy váljanak el és megígérte neki, hogy senkinek nem beszélnek a történetéről. Az öreg indián elbúcsúzott, ASÍ és ARAI egyedül maradtak, elhagyták emberi alakjukat és felemelkedtek az égbe.

Teltek a napok és a sápadt hold nem tudta elfelejteni kalandjukat, mindenek felett a történetet, amit az erdőben hallott. Égi trónjáról figyelte az öreg indiánt és megértette vendégszeretetének igazságát, amivel a kunyhóban találkoztak, és hogy a kukorica lepény amit nekik felajánlottak, minden kétséget kizáróan az utolsó volt. Mikor újra találkozott ARAI-val, elmondta neki milyen gondolatok jártak a fejében.

– Úgy hiszem – mondta az alkony rózsaszín felhője -, hogy meg kellene jutalmaznunk azokat az embereket. Mit gondolsz ASÍ?
– Magam is így gondolom, ezért akartam veled beszélni. Mi volna, ha a fiatal lányt jutalmaznánk, hiszen apja minden kedvessége a lánya miatt van?
– Jól gondolod ASÍ, és mivel annyira vendégszerető volt, nekünk is ilyennek kell mutatkoznunk, és tudod, hogy TUPA is szereti azokat, akik ilyenek.

Attól a pillanattól kezdve a két istennő nagy igyekezettel kereste a megfelelő jutalmat. Végül eszükbe jutott valami igazán eredeti és elhatározták, hogy a legnagyobb titokban megvalósítják. Ezért este mély álmot hintettek a három emberre a kunyhóban és miközben aludtak, ASÍ fehér lány alakjában földre szállt és égi magokat vetett el az erdei tisztáson, ami a kunyhó előtt terült el. Aztán visszatért égi lakhelyére és mikor sötétedett erősen megvilágította a tisztást, miközben ARAI lágy esővel szeretetteljesen áztatta a földet. Elérkezett a másnap, ASÍ elbújt a Nap sugarai mögé és figyelt. A kunyhó előtt néhány aprócska ismeretlen fa növekedett, sűrű fehér virágok jelentek meg félénken a sötétzöld levelek között. Mikor az öreg indián felébredt mély álmából és elindult az erdőbe, ámulatba esett, amint a kunyhó ajtaját kitárta. Csendben próbálta megérteni mi történt. Végül szemei mögé rejtve félelmét, már nem akarta megérteni, csak hívta feleségét és lányát. Mindhárman örömtől mámorosan szemlélték, hogy valószínűleg csoda történt a szemük előtt. Ekkor a felhők, akik szétszóródva csavarogtak a fényes égen, szorosan összegyűltek és sötét felhővé váltak, hogy egy sugárzó fehér forma leereszkedhessen a kunyhó lakóihoz. ASÍ hajadon alakjában bizalommal mosolygott rájuk.

– Nincs miért félnetek. – mondta nekik. – ASÍ vagyok, a Hold istennője és eljöttem, hogy megjutalmazzam jóságotokat. Ez az új növény, amit láttok, a mate és mostantól mindig a ti barátságotokat fogja szimbolizálni és azokat az emberekét, akik ezen a vidéken élnek. A lányotok lesz ennek a növénynek az úrnője és örökké élni fog a szívekben soha el nem veszítve ártatlanságát és szíve jóságát.

Azzal ASÍ felállt a földről, ahova letérdelt és megmutatta, hogyan szárítsák ki és fogyasszák a mate leveleket.

Néhány nap elteltével az öreg házaspár meghalt. Mikor a lány kellő tisztelettel eltemette őket, eltűnt a vidékről.

Attól a naptól kezdve, mikor valaki a mate teáját issza, megjelenik a matelevelek között, mint egy fiatal szépség és ragyog a szemekben, melyek visszatükrözik ártatlanságát és lelke egyszerűségét.

A legendát én fordítottam le spanyolról magyarra. Nem vagyok műfordító, ezért lehet néhol fapados, de aranyos. 🙂